Csípős, friss őszi nap volt Kanadában, amikor kiléptem lakásom ajtaján,
és becsusszantam fehér Mercédeszem kormánykereke mögé. Amíg a motor
felbőgve életre kelt, vártam, hogy betöltsön a siker borzongató érzése, de csak
egy olyan csontig hatoló fáradtságot éreztem, amely már a depresszió határát
súrolta. Valószínűleg kimerültség, gondoltam, ahogy elhajtottam Torontó
város sziluettje mellett anélkül, hogy figyelemre méltattam volna. 34 évesen
közeljártam ahhoz, hogy megszerezzem az első milliómat, de a sikert soha
nem adják ingyen. Az utóbbi két évben napi 18 órát dolgoztam heti hét nap.
Mit számított, hogy feláldoztam alvást, pihenést és tisztességes étkezést, hogy
elérjem céljaim? Fiatal voltam és egészséges. Ki tudja, talán korán nyugdíjba
vonulok egy nap, és bepótolom az alvást egy klubfotelben egy egzotikus
tengerparton. De most még tartanom kellett a lendületet. Legalább a mai nap
ígért egynéhány pihentető órát. Minthogy Hálaadás Napja volt Kanadában,
vendégségbe voltam hivatalos egyik munkatársam, Anita otthonába. Mikor
megérkeztem, az asztal már roskadozott az ételektől, és a házi készítésű
ételek elfogyasztása után leültem a kanapéra, hogy elbeszélgessek Anita
édesanyjával.
Sajnos, a beszélgetés nem tartott sokáig. Elaludtam egy mondat kellős
közepén, és egy idő múlva zavartan ébredtem. Hát nem ilyen első benyomást
akartam kelteni! S ami még rosszabb, egy kiütés keletkezett a nyakamon, ami
rettenetesen viszketett. Útban hazafelé megálltam az East York-i Általános
Kórháznál. "Reggelre rendbe jön" - mondta az orvos és krémet és Tylenolt
adott. Otthon ágyba bújtam, és kimerült álomba zuhantam. A hálószobámat
fekete és szürke árnyak borították, amikor éjjel égető fájdalommal a nyakamban
felébredtem. Elbotorkáltam a fürdőszobába, és megláttam, hogy a kiütés egy
centis hólyagokká fejlődött. A világom - minden előzetes figyelmeztetés nélkül -
kibillent egyensúlyából. Reszketve ébredtem fel a hideg, köves padlón, felfelé a
mosdókagyló aljára nézve. Elájultam!
Még ebben az elterült helyzetemben is szédülési hullámok öntöttek el. A
mosdókagylóba kapaszkodva felhúztam magam és lábra álltam. De mielőtt
egy lépést tehettem volna, megint minden elsötétült. Amikor visszanyertem az
eszméletemet, tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. Visszamásztam
az ágyba. Biztos voltam abban, hogy lehetetlen ennyire rosszul lenni és
életben maradni, ezért ügyetlenül tollat és papírt kerestem az éjjeliszekrényen.
Félelemtől remegő kézzel megírtam a végrendeletem.
Meghaltam, hogy éljek
Elég hihetetlen módon, mikor az első fénysugarak bekukucskáltak az
ablakon, még mindig lélegeztem. Összeszedtem annyi erőt, hogy felhívjam
Anitát, és segítséget kérjek - és elájultam telefonálás közben. Ahogy autóval
a Torontói Általános Kórház sürgősségi osztályára vitt, az autóút minden
zökkenőjénél üvöltöttem a fájdalomtól.
"Övsömöre van," - magyarázta az orvos - "a legrosszabb eset, amit valaha
is láttam. Felvesszük a kórházba." Az övsömört, magyarázta, ugyanaz a vírus
okozza, mint a bárányhimlőt. Ha valakinek gyermekkori bárányhimlője volt,
a vírus megtelepedhet az ideggyökerek mellett. Évek múltán, ha a személy
immunrendszere károsodik, kiütésekben és hólyagokban kitör, az idegeket
is érintve. Az állapotra nincs gyógymód, és csak tünetileg lehet kezelni.
A szövődmények között lehet súlyos hegesedés, hallás- és látásvesztés,
bakteriális bőrfertőzések, arcbénulás, izomgyengeség és hosszantartó
idegfájdalom, amelyet még egy enyhe szellő is kiválthat. Irgalmasan, egy
hatalmas fájdalomcsillapító injekciót adott.
Nem maradt küzdelem
Másnap reggel egy steril szobában ébredtem a kórház nyolcadik emeletén, a
bőröm úgy égett, mintha valaki benzinbe mártott volna, és gyufát gyújtott volna.
Úgy éreztem, teljesen elégek. Összeszedve minden erőm a szörnyű fájdalom
ellenére, araszolgatva eljutottam a fürdőszobához és elborzadva bámultam
a tükörképemet a tükörben. Fejem, arcom, nyakam és hátam jobb oldalát
körülbelül két centiméter átmérőjű hólyagok borították. Nem volt emberi arcom.
A gyomrom összerándult a látványtól és visszavánszorogtam az ágyhoz.
Megérkezett az orvosom és elképedve nézett rám. "A hólyagok olyan gyorsan
terjednek, hogy szó szerint figyelhetem, ahogy nőnek" - mondta. "A szervezete
nem küzd."
Másnap reggel az övsömör mellett tetőtől talpig bárányhimlős lettem.
Szigorúan elkülönítettek. Aznap este a lázam felszökött 42 fokra - ami elég forró
ahhoz, hogy agyamból maradandóan "rántottát csináljon".
Napokon át egyre csak romlott az állapotom. Idegvégződéseim annyira
begyulladtak, hogy ha egy hajszál átsodródott a bőrömön, attól áramütésszerű
tűzhullámok fodrozódtak végig a testemen. A jobb fülemen felrobbantak a
hólyagok, lefelé terjedve, míg el nem ért a vállamig. Arcom olyan ráncos
lett, mint egy öregemberé és az ápolónők azt hitték, Anita apja vagyok. 75
évesnek látszottam. A hét végére állapotomat kritikusnak minősítették. Utolsó
reményem
Az életben bátor, magabiztos voltam, aki vállalja a kockázatot. De most,
amikor a halállal kellett szembenéznem, meg voltam rémülve. Fogalmam sem
volt, mi várhat rám a másik oldalon. Mohamedánnak neveltek Londonban,
Angliában, és úgy tudtam, Allah nem olyan isten, aki gyógyít. Az egyetlen
reményem az orvostudomány volt.
Végül már olyan közel jártam a halálhoz, hogy az orvosok nem tudták, hogy
hallom őket, amikor vizsgáltak. "Az immunrendszere egyszerűen nem működik"
- mondta az egyik. "Haldoklik" - erűsítette meg a másik. "Az immunrendszerét
bizonyára az AIDS tette tönkre." Nincs AIDS-em! Kiáltani akartam, de nem
tudtam megformálni a szavakat. És akkor eljutott a tudatomig. Azt mondta,
haldoklom! Az orvosok csendesen beszéltek Anitával. "Pár órán belül halott
lesz" - mondták. "Ha valami csoda révén életben marad, valószínűleg vak
lesz a jobb szemére, süket a jobb fülére, bénult a jobb oldalára és súlyos
agykárosodása lehet a magas láztól." Aztán elmentek.
Otthagytak meghalni!
Úgy éreztem magam, mint egy fuldokló ember, aki már harmadszor merül
alá. Összeszedve erőmet, elsuttogtam egy imát. "Isten, ha valóságos vagy, ne
hagyj meghalni!"
Az ő jelenlétében
Az éjszaka legsötétebb órájában felébredtem és egy férfit láttam az ágyam
lábánál. Fénysugarak áradtak belőle, ami lehetővé tette, hogy lássam a
körvonalát. Arcát nem láttam, az túlságosan ragyogó volt. Nem kellett, hogy
bárki is mondja nekem, tudtam, hogy Jézus az. A Korán említi Jézust; a
mohamedánok hiszik, hogy létezett, nem mint Isten fia, hanem mint egy jó
ember és egy próféta. Tudtam, hogy ez itt nem Mohamed, tudtam, hogy nem
Allah, Jézus volt a szobámban. Félelem nem volt, csak békesség.
"Miért jönnél el egy mohamedánhoz, amikor mindenki más itt hagyott
meghalni?" -tűnődtem. Szavak nélkül szólt hozzám. "Én Vagyok a
Keresztények Istene. Én Vagyok Ábrahám, Izsák és Jákób Istene." Ez
volt minden, amit mondott. Nem említette a betegségemet. Nem említette
közelgő halálomat. Amilyen hirtelen megjelent, olyan hirtelen eltűnt. Másnap
reggel ugyanaz a két orvos jött, hogy megvizsgáljon."Megállt a hólyagok
növekedése!" "Nem tudjuk, mi történt, de az övsömör vírus engedett." A
rákövetkező nap, még mindig fájdalmakkal és hólyagokkal borítva kiengedtek a
kórházból egy bőröndnyi gyógyszerrel. "Ne menjen el hazulról!"- figyelmeztetett
az orvos. "Hónapokba telik, mire elmúlnak a hólyagok, és amikor elmúlnak,
fehér borfoltok és hegesedések maradnak vissza. A fájdalom évekig tarthat."
Kilépve a reggeli napon, úgy néztem ki, mint egy leprás és az Elefántember
keresztezése. Amikor az emberek megláttak, átmentek az utca másik oldalára.
Azonban az elmém nem a bőrömön járt; a gondolataim Jézuson voltak. Afelől
nem volt kétség az elmémben, hogy Jézus jelenléte a szobámban megállította
az övsömör vírust. Bárki is legyen Jézus, megértettem, hogy az ő jelenlétében
csodák történtek.
Ez a tény egy emésztő kérdést hagyott bennem: Jézus Isten Fia, ahogy a
Keresztények állítják, vagy csak egy próféta, ahogy nekem tanították? Otthon,
aznap este, a gyógyszerek ellenére a fájdalom és a viszketés olyan eros volt,
hogy majdnem le kellett kötnöm a kezemet. Ennek ellenére nyugtalan álomba
merültem, és Jézusról gondolkodtam.
Élni tanultam
Másnap reggel, 1987. október 23-án korán ébredtem és bekapcsoltam a
televíziót. A csatornákat váltogatva ledermedtem, amikor a következő szavakat
láttam a képernyőn: Jézus Isten Fia?
Feszülten figyeltem, ahogy két férfi az egész műsort ennek a témának
megvitatásával töltötte - minden kérdésemet megválaszolták. Mielőtt véget ért
volna a műsor, az egyik férfi bevezette a televíziónézőket egy imába. Testem
lángolt a fájdalomtól, de letérdeltem a nappali padlójára. Könnyek patakzottak
az arcomon, ahogy elismételtem az imát és behívtam Jézust a szívembe.
Azonnal mohó szellemi éhség támadt bensőmben. Még többet kellett tudnom
Jézusról. Orvosom utasításai ellenére másnap elmentem és vettem egy
Bibliát. Először Máté, Márk, Lukács és János könyvét olvastam el. Még mindig
kiéhezetten, elkezdtem a Teremtés Könyvét olvasni, és végigolvastam a Bibliát
álmatlan éjszakáimon.
Ezenközben Anita hozott nekem könyveket és az Evangéliumot magyarázó
tanító kazettákat. Faltam őket, miközben tovább tanulmányoztam Isten Igéjét.
Ahogy elkezdett nőni bennem a hit megértése, előhalásztam egy képet
arról, hogyan is néztem ki az övsömör előtt. Imádkoztam és kértem Istent,
hogy cselekedje azt, hogy megint úgy nézzek ki. Nem tudtam, hogy Anita
már elimádkozta ugyanazt az imát, de o azt kérte Istentől, hogy egy kevés
hegesedés maradjon a mellkasomon. "Különben soha senki nem fogja elhinni,
hogy ez megtörtént veled" - mondta nekem később. Jézus, a Gyógyítóm
Egy héttel az után, hogy elbocsátottak a kórházból, arra ébredtem, hogy
a párnám tele volt hólyaggal. Biztos lekarmoltam álmomban, gondoltam.
Kimásztam az ágyból és beálltam a zuhany alá. Ami a párnámon kezdődött, a
zuhany alatt ért véget: Minden egyes hólyag leesett a testemről! Ahelyett, hogy
fehér foltok és hegesedett szövet borított volna, bőröm egyszerűen piros volt és
nyers. Lassan begyógyult, visszatérve az övsömör előtti állapotomra. Amikor ez
megtörtént, nemcsak emberi kinézetem volt, hanem pontosan úgy néztem ki,
mint mielőtt megbetegedtem, kivéve azokat a hegesedéseket, amelyeket még
mindig viselek a mellkasomon.
Az orvos egyetlen szörnyű előrejelzése sem vált valóra. Látásom 20/20 volt.
Hallásom normális volt. Beszédem ép volt. Nem szenvedtem agykárosodást.
Gyógyulásom csodálatos, gyors és teljes volt. Sohasem szenvedtem
hosszadalmas fájdalomtól, vagy másmilyen szövődménytől. Nemcsak hogy
enyém volt a legrosszabb övsömör eset, amivel valaha is felvettek valakit a
Torontói Általános Kórházba, hanem enyém volt a legcsodálatosabb gyógyulás
is. Jézus, a keresztények Istene, megjelent egy haldokló mohamedán kórházi
szobájában és meggyógyított engem. De nem ez volt a legnagyszerűbb csoda,
amit végrehajtott. Az az átalakulás, ami a szívemben történt, még drámaibb
volt, mint az, amely a testemben történt.
A Nagy Helycsere
Azon a napon, amikor újra dolgozni kezdtem, a reggeli hideg felhőket formált
a leheletemből, ahogy kiléptem a lakásomból. Belélegeztem a friss eső és a
hulló levelek illatát. Léptem ruganyos volt és oly örömteli, hogy kedvem leltem
a reggel szépségében, örvendeztem, ahogy a szellő gyengéden arcomhoz
ért. Más ember voltam. Becsusszantam a Mercédeszem kormánykereke
mögé és tudtam, hogy teljes elképzelésem a sikerről megváltozott. Szívem
égető vágya az volt, hogy megismerjem Jézust, hogy közösségben legyek
Vele és szolgáljam őt. Jézus által és nem a mohamedánok istene által
csodálatos módon meggyógyultam, és örökké hálás leszek. Allah félelmet nevel
mindazokba, akik szolgálják őt. Ő nem kínál szeretetet, nem ad kegyelmet.
Nincs szó a szeretetre vagy a kegyelemre a Koránban. Nem léteznek.
Tulajdonképpen az egyetlen út a mennybe az, hogy meghalj Allahért.
Ugyanakkor a Biblia azt mondja, az iga gyönyörűséges és a teher könnyű
azoknak, akik Jézust szolgálják. Félelem helyett ő hitet kínál. Gyűlölet helyett
szeretetet kínál, törvénykezés helyett megbocsátást. Kapcsolatot kínál vallás
helyett. Jézus szenvedett az emberiségért; ő meghalt értünk. Amikor behívtam
Jézust a szívembe, ő megelevenítette szellememet életének leheletével.
Elvette minden bánatomat és elhordozta fájdalmaimat. Lemosta bűnömet és
megtisztított a Kereszten kiontott Vérével. Újjáteremtett engem.
Ezért ma már nem dolgozom abban az üzletben, amely milliókat hozhatott
volna nekem. Ehelyett, mint Jézus, Atyám dolgában tevékenykedem. Járom a
világot és megosztom a jó hírt, hogy Isten úgy szerette a világot, hogy elküldte
Jézust, hogy meggyógyítson egy haldokló mohamedánt. Azt akarom, hogy az
emberek mindenhol megtudják, hogy amit értem megtett, megteszi bárkiért.
Azt akarom, hogy tudják, hogy a csodák mára szólnak.
De a legeslegnagyobb csoda - az örökkévalóságra szól.
http://mindenlehetseges.shp.hu/hpc/web.php?
a=mindenlehetseges&o=ott_hagytak_meghalni___dr__nasir_tortenete_QDUV
